hwafind.blogg.se

* Vajon hogy döntik el ilyenkor a szerzők, hogy a Föld melyik pontját pusztítsák el? Megpörgetik a földgömböt, és belevágnak három lépésről egy dartsot? Nem tudom, ha szűz szemmel néztem volna, ha nem láttam volna már kismillió jóval ingergazdagabb tudományos-fantasztikus filmet, talán még jobban szerettem volna. A technikai részleteket viszont gyakorlatlan sci-fi-élvezőként néha untam, és vért izzadtam, amíg felfogtam az ominózus gigászi űrhajó belső terének geográfiáját. Clarke mesterien adagolja az információkat és tartja vissza őket az idegenekről, és nagyon szórakoztató az is, ahogy beúsztatja a cselekménybe, hogy a regény idejére (2130 után járhatunk) miképp változott meg földi civilizáció (bigámia, telepesek a Merkúron, miegymás**). De aztán nem ez lett, mert az izéről kiderült, hogy valami mesterséges kütyü – mondjuk ki: űrhajó! –, úgyhogy hőseink a bátor Norton parancsnokkal nekivágnak, hogy tető alá hozzanak egy civilizációk közti ökumenikus nyári tábort a nap árnyékában. Aztán kisvártatva feltűnik az égen egy izé (aszteroida? kisbolygó? kihunyt nap? mittudomén, egy izé), én meg már láttam is begyalogolni a képbe Bruce Willist, hogy szája szegletében millió dolláros (jó, lehet, mostanra olcsóbb) mosolyszerűségével megmentsen minket az Armageddontól. Gondolom, finoman jelezni akarja a szerző, itt nem olyan piszlicsáré konfliktusokról van szó, hogy Amál és Hedvig egymáséi lesznek-é, hanem egy szemernyivel nagyobb tétben játszunk. Úgy kezdődik, mint egy hollywoodi blockbuster: potty, egyszer csak ráesik egy meteor Észak-Olaszországra*, a taljánok meg hullanak, mint a légy.